Köszöntlek Varga Brigi honlapján!
"Szűk és konok órákon, nézem, lesem, hogy tehetjük lelkünk szabaddá a délutáni derűs napokon. Néha magam sem tudom. Mily gondtalan ragaszkodás tart minket mereven a forgó földtekéhez. Mégis mi ez? Egy semmiben lebegő forgó gömb?"
Weboldal bejelentése
Szabálysértő honlap?
Kérünk, jelentsd be!
Ügyfélszolgálat
Régi nő egy csónakban
Kedves kis család ül mellettem. Most szálltak fel Miskolcon, a Pest fele haladó vonatra. Idősebb szülök. A férfi kopaszodik, a nő kissé őszül.
Két pici gyerekkel utaznak. Egyikük kocsiban van, a másik a papája mellett ül. Iszik a kezébe nyomott flakonból. Milyen öntudatosan iszik. Lehet körülbelül kétéves. Még csak most kezd beszélni. Majd leteszi az üveget az asztalra, és a papához fordul, hogy kérjen valamit. A maga érdekes kis nyelvén szólal meg, amit csak a szülei érthetnek. A papája előveszi neki a hőn áhított macit, majd elveszi az asztalról a flakont, és ő is belekortyol…
A nő féltékenykedik. Számon kéri a férjét, hogy kit hívott. A férfi zavartan bazsalyog. „De akkor miért hívtad fel?” - kérdi a nő mosolyogva. A férfi nevet, és magyarázkodik, közben nem hiszi el az egész dolgot, és ennek hangot is ad. Nem látszanak ingerültnek. Mindkettő mosolyog. „Amikor eveztünk - kérdi a nő -, miért a másik nővel akartál egy csónakba ülni, és miért nem velem?” A férfi megint nevet, és azt mondja: „Rég volt. Mi a jelentősége? Én egész máshogy éltem meg a dolgot. Lehet, hogy te beszéltél vele, csak már nem emlékszel rá.” A nő válaszol: „Mondtam neked én már akkor is, hogy nem tudom, miért vagy oda azért a csajért?”
A férfi kibont egy dobozos sört, és elkezdi nyugodtan kortyolni, miközben a valaha történteket tárgyalják. A férfi szerint a nőnek gyógyszeres kezelés kellene, amiért ezeket a régi történeteket bolygatja. „Hány éve is volt ez? - kérdi. - Tíz, tizenegy éve?” A kicsi gyerek belesimul apja ölébe, aki miközben magyarázza öntudatosan a múltat, simogatja a pihényi baba hajat gyermeke fején. A nő ezt kezdi firtatni: „Nem gondoltad, hogy jobb lett volna egy másikkal?” Kérdésekkel sorozza meg a férfit, aki türelmesen válaszolgat neki. Régi szilveszter, régi kapcsolatok vannak terítéken. Látszik a nő arcán, hogy valami nagyon nem bír megfordulni a fejében. Úgy kérdezgeti, mintha gyilkossági ügy nyomozója lenne. Alaposan járja körbe a témát, tüzetesen, hogy mindent megtudjon, amire kíváncsi. A téma kifogyhatatlan. Előkerülnek a régi nevek, Béla, Vali…
Miskolc óta ezt a témát tárgyalják. Füzesabonynál felszáll a nagymama, és miután kiborul a vonat padlóján hagyott dobozos sör, megkínál egy külföldről hozott bonbonnal.
Két pici gyerekkel utaznak. Egyikük kocsiban van, a másik a papája mellett ül. Iszik a kezébe nyomott flakonból. Milyen öntudatosan iszik. Lehet körülbelül kétéves. Még csak most kezd beszélni. Majd leteszi az üveget az asztalra, és a papához fordul, hogy kérjen valamit. A maga érdekes kis nyelvén szólal meg, amit csak a szülei érthetnek. A papája előveszi neki a hőn áhított macit, majd elveszi az asztalról a flakont, és ő is belekortyol…
A nő féltékenykedik. Számon kéri a férjét, hogy kit hívott. A férfi zavartan bazsalyog. „De akkor miért hívtad fel?” - kérdi a nő mosolyogva. A férfi nevet, és magyarázkodik, közben nem hiszi el az egész dolgot, és ennek hangot is ad. Nem látszanak ingerültnek. Mindkettő mosolyog. „Amikor eveztünk - kérdi a nő -, miért a másik nővel akartál egy csónakba ülni, és miért nem velem?” A férfi megint nevet, és azt mondja: „Rég volt. Mi a jelentősége? Én egész máshogy éltem meg a dolgot. Lehet, hogy te beszéltél vele, csak már nem emlékszel rá.” A nő válaszol: „Mondtam neked én már akkor is, hogy nem tudom, miért vagy oda azért a csajért?”
A férfi kibont egy dobozos sört, és elkezdi nyugodtan kortyolni, miközben a valaha történteket tárgyalják. A férfi szerint a nőnek gyógyszeres kezelés kellene, amiért ezeket a régi történeteket bolygatja. „Hány éve is volt ez? - kérdi. - Tíz, tizenegy éve?” A kicsi gyerek belesimul apja ölébe, aki miközben magyarázza öntudatosan a múltat, simogatja a pihényi baba hajat gyermeke fején. A nő ezt kezdi firtatni: „Nem gondoltad, hogy jobb lett volna egy másikkal?” Kérdésekkel sorozza meg a férfit, aki türelmesen válaszolgat neki. Régi szilveszter, régi kapcsolatok vannak terítéken. Látszik a nő arcán, hogy valami nagyon nem bír megfordulni a fejében. Úgy kérdezgeti, mintha gyilkossági ügy nyomozója lenne. Alaposan járja körbe a témát, tüzetesen, hogy mindent megtudjon, amire kíváncsi. A téma kifogyhatatlan. Előkerülnek a régi nevek, Béla, Vali…
Miskolc óta ezt a témát tárgyalják. Füzesabonynál felszáll a nagymama, és miután kiborul a vonat padlóján hagyott dobozos sör, megkínál egy külföldről hozott bonbonnal.
----------------------
Országváros
Csak néztem a tájat, ami elsuhan körülöttem. Az állomás egyre jobban beszűkülő sínjeit, Rákos, Rákosrendező, Isaszeg, suhan a táj… Emlékszem, amikor gyerekkorunkban „országvárosoztunk” a családdal. Akkor a nővéremmel a városhoz az „i” betűnél mindig Isaszeget írtuk. Fogalmam sem volt, hogy mi ez a hely, és hogy merre található az ország területén. Most már tudom, hogy csak egy nagyobb település Budapest tágabb körzetében (akkor még nem volt város). És amikor a vonatból minden alkalommal látom, ha Miskolc fele utazom, megnevettet magamban az emlék.
Minden eszembe jut az elsuhanó erdei viskók, falusi házak, magányos tanyák láttán, csak az nem, hogy elővegyem a jegyzeteim, és valamicskét készüljek még a délutáni vizsgáimra. Puszta a táj. Sehol egy árnyalatnyi domb vagy hegység. Minden havas. Úgy látszik, errefele esett. Olyan, mintha úsznánk egy fehér selyemágyon. Siklik a vonat, elvisz valahová… Néha keserű, néha fanyar a szájam íze, ha kiteszem a lábam egyik vagy a másik házból. Pedig édes illat terjeng mindenhol. A villamosok, a fák, az utak, a hó, a levelek illata, ami gyógyító lélegzetét adja a haza köré. Szuszogó talaj a hó alatt sóhajt, hogy szinte látom minden rezzenését, és ismerem a lehelete illatát, a hűs tél minden marásának. Idegen, rideg, vad, eleven, eleve elrendelt. Jellegzetes, hosszanti fuldokló táj, íze és illata van. Mindig új és mégis ősi, hosszú utakon keresztül vezet bele a lelkembe.
Mindig ez az érzésem van, ha utazom. át az országon. Nézem a tájat, és érzem, hogy igazán a véremmé válik a magyar vidék lélegzete.
Minden eszembe jut az elsuhanó erdei viskók, falusi házak, magányos tanyák láttán, csak az nem, hogy elővegyem a jegyzeteim, és valamicskét készüljek még a délutáni vizsgáimra. Puszta a táj. Sehol egy árnyalatnyi domb vagy hegység. Minden havas. Úgy látszik, errefele esett. Olyan, mintha úsznánk egy fehér selyemágyon. Siklik a vonat, elvisz valahová… Néha keserű, néha fanyar a szájam íze, ha kiteszem a lábam egyik vagy a másik házból. Pedig édes illat terjeng mindenhol. A villamosok, a fák, az utak, a hó, a levelek illata, ami gyógyító lélegzetét adja a haza köré. Szuszogó talaj a hó alatt sóhajt, hogy szinte látom minden rezzenését, és ismerem a lehelete illatát, a hűs tél minden marásának. Idegen, rideg, vad, eleven, eleve elrendelt. Jellegzetes, hosszanti fuldokló táj, íze és illata van. Mindig új és mégis ősi, hosszú utakon keresztül vezet bele a lelkembe.
Mindig ez az érzésem van, ha utazom. át az országon. Nézem a tájat, és érzem, hogy igazán a véremmé válik a magyar vidék lélegzete.
----------------
Az embert fogva tartja az anyag
Csöpi néni tegnap azt mondta, hogy valaki egyszer azt mondta, két dologba nem szabad belenézni; a napba és a halálba. Megmosolyogtuk mindketten, de nem szóltunk, mert éreztük, mennyire igaz és ijesztő is egyben a gondolat. A halálról beszélgettünk.
Talán nem véletlen. Öreg napjait nyilván körbeveszi a gondolat, ami elől a legtöbb ember csak menekül élete végéig. Már nyolcvanon túl van. Egészsége kissé lerobbant. Mozogni már nem nagyon tud, járókeretet használ, de a házból már nem megy ki, csak néha az udvarra, ha közeledik a tavasz. Szomorú, hogy az embert mennyire fogva tartja az anyag. A csontok roskatagsága, az öregedő, ráncosodó bőr börtönrácsain keresztül az öregség korlátokat szab magának, mint valami makacs reumatikus betegség, ami redukálja az ember mozgását.
Azt mondta, ha eszébe jut a halál, akkor inkább nem gondol bele. Ilyenkor mindig megfogja a kisujját, és megsimogatja. Kicsit dédelgeti, pátyolgatja, kicsit sajnálja, hogy mi lesz vele, ha jön a vég. Milyen méltóságteljesen és erősen viseli az elmúlás nyomasztó mindennapiságát. Ha átmegyek hozzá, mindig nevet, mesél, verset szaval, elmélkedik az élet nagy dolgairól. Pajkosan mosolyog, mint egy kisgyerek, aki örül a mutatványosnak. Gyereke sosem volt, azt mondta, nem is vágyott rá. Nem tud mit kezdeni a kicsi gyerekekkel, így fejezte ki magát. Pedig szerinte akkor boldog egy nő, ha férje és gyerekei vannak. Mindig azt mondja, férjhez kell menni.
Bár azt mesélte, hogy az ő családjában senki nem volt boldog. A nagyszülei sem, és az ő szülei sem. Az édesanyja még öngyilkos is lett. Most itt van egyedül, mert a férje már meghalt. Szegényt a villamos ütötte el a körúton. Azt mondja, sokat ivott. Főleg ha dolgozni kellett. Máshogy nem tudta elviselni a munkát.
Most egyedül, a haláltól már nem túl messze, őrzi szerényen méltóságát, mint egy igazi oroszlán. Úgy várja halkan, hogy a mélabús falak is beleremegnek. Érdekes, hogy minden, ami anyag, hogy pusztul el az idő kegyetlen szájában. Megsárgult papírlapok, omladozó falak, de még egy kenyérvég is, amit az asztalon hagytak rég. Megeszi a penész. Olyan, mintha a világ folyamatos romlásban lenne. Minden születik, és meghal. Minden elöregedik, szétrohad, elpusztul, tönkremegy. Az ember is így sorvad szét örökre.
Talán nem véletlen. Öreg napjait nyilván körbeveszi a gondolat, ami elől a legtöbb ember csak menekül élete végéig. Már nyolcvanon túl van. Egészsége kissé lerobbant. Mozogni már nem nagyon tud, járókeretet használ, de a házból már nem megy ki, csak néha az udvarra, ha közeledik a tavasz. Szomorú, hogy az embert mennyire fogva tartja az anyag. A csontok roskatagsága, az öregedő, ráncosodó bőr börtönrácsain keresztül az öregség korlátokat szab magának, mint valami makacs reumatikus betegség, ami redukálja az ember mozgását.
Azt mondta, ha eszébe jut a halál, akkor inkább nem gondol bele. Ilyenkor mindig megfogja a kisujját, és megsimogatja. Kicsit dédelgeti, pátyolgatja, kicsit sajnálja, hogy mi lesz vele, ha jön a vég. Milyen méltóságteljesen és erősen viseli az elmúlás nyomasztó mindennapiságát. Ha átmegyek hozzá, mindig nevet, mesél, verset szaval, elmélkedik az élet nagy dolgairól. Pajkosan mosolyog, mint egy kisgyerek, aki örül a mutatványosnak. Gyereke sosem volt, azt mondta, nem is vágyott rá. Nem tud mit kezdeni a kicsi gyerekekkel, így fejezte ki magát. Pedig szerinte akkor boldog egy nő, ha férje és gyerekei vannak. Mindig azt mondja, férjhez kell menni.
Bár azt mesélte, hogy az ő családjában senki nem volt boldog. A nagyszülei sem, és az ő szülei sem. Az édesanyja még öngyilkos is lett. Most itt van egyedül, mert a férje már meghalt. Szegényt a villamos ütötte el a körúton. Azt mondja, sokat ivott. Főleg ha dolgozni kellett. Máshogy nem tudta elviselni a munkát.
Most egyedül, a haláltól már nem túl messze, őrzi szerényen méltóságát, mint egy igazi oroszlán. Úgy várja halkan, hogy a mélabús falak is beleremegnek. Érdekes, hogy minden, ami anyag, hogy pusztul el az idő kegyetlen szájában. Megsárgult papírlapok, omladozó falak, de még egy kenyérvég is, amit az asztalon hagytak rég. Megeszi a penész. Olyan, mintha a világ folyamatos romlásban lenne. Minden születik, és meghal. Minden elöregedik, szétrohad, elpusztul, tönkremegy. Az ember is így sorvad szét örökre.
A honlap ára 78 500 helyett MOST 0 Ft.
Honlapkészítés ingyen:
Ez a weblapszerkesztő alkalmas
ingyen weboldal,
ingyen honlap készítés...
Honlapkészítés ingyen:
Ez a weblapszerkesztő alkalmas
ingyen weboldal,
ingyen honlap készítés...
Weblap látogatottság számláló:
Mai: 1
Tegnapi: 7
Heti: 10
Havi: 8
Össz.: 12 299
Látogatottság növelés
Mai: 1
Tegnapi: 7
Heti: 10
Havi: 8
Össz.: 12 299
Látogatottság növelés
Köszöntlek Varga Brigi honlapján! - © 2008 - 2024 - vargabrigi.hupont.hu