nekem pedig már kevés a szó...
már csak valami közeli lenne jó...
és ha nem hiszed, megbántasz,
hosszú szálon lógok utánad....

 

---

 

Ott volt..

 

Ott volt és láttam,
mégis nem láttam, hogy álltam,
ott volt hogy nem volt,
bennem volt az élet..
álltam, nem láttam hogy vártam,
ott volt és féltem,
nem láttam hogy éltem,
bennem volt pedig az éltem...

 

 

Önző ember, rohad a világ

 

Nem szól,csak néz,

rád néz egy ártatlan,

Arcán egy csöpp szó felszólal,

hogy pártatlan.

Törvény eszi a törvényt,

ember eszi, az embert,

kannibálok hadával szembeszállni

nem mert,

Ember!

Nem számít a szó,

értéktelen minden,

szétrohasztja az idő vas foga,

felfújja a tévé mámora,

Ember!

Arcát keni egyszer, kétszer,

s szerény lenni nem mer,

Ember!

Bebújik egy kosztünbe,

hogy olcsó szajha legyen.

Emberben az ember,

szétsorvad és nem kell,

Ember!

Önzésed a fegyver,

kettőt lősz és elnyel.

Magába szív léha szóval:

"testesíts meg Ember!"

 

 

napi kín

 

Szuszog az akarat,

sír egy rím,

minden kétség

körbeír.

Közhelyes kis szobák,

lángoló házak,

akármerre nézek,

fellegekbe szállnak.

Kerget a bágyadt csend,

viszket az ördög,

 

 

Naív dal

 

Megható a mámor,

mely hozzádér az éjszakában.

Könnyedén, ahogy senki nem látja,

elfutni egy jobb világba.

Kézenfogva hegytetőn,

négykézláb, vagy fejtetőn,

sziporkázva, összebújva,

idegenként összerúgva.

Elmenni egy más világba,

pipacsoknak szép honába,

benne lenni jó dalába,

a szélnek és a tűznek...

Elmenni a boldogságba,

s jó lenni a holdas nyárba.

Kettőt adni egy helyett,

hátha minden felnevet,

hátha csak úgy álmodozom,

hogy nem lesz többé aggodalom,

hogy elbújok a vak világba,

sötét álom borújába...

Megszeg majd egy foltos inget,

amin minden szerzet áttekintget.

Lüktet a test, lüktet a szív,

fogak, lábak, szervek agy,

 

ősz

 

Amikor az őszi avar rothad az eső alatt,

jellegzetes illat száll a fák közelében

amikor a tél szinte minden porcikáját

benne érzed a maró hideg zajában

nem tudni miért, magányos szózat

csengi dalát a néptelen utcákon.

Nedves, nyirkos, dohos is és néha oly hideg,

most, hogy a halottak napját megleled

zizeg a nedves falevél a lábad nyomán

ballag a komótos és hirtelen ősz

és Isten ránk lebbenti fátylát, mint

egy nyáját őrzö vén, bölcs, napsugaras csősz.

Fura temetőszagó szelek lengetik karjukat,

és a halál illata simítja az emberek arcát,

elmúlt korok, szép emlékek dacos markát.

Gyertyalángos kicsiny temetők

susognak mindenféle kimondatlan szókat

eltemetett sírboltba süllyedt altatókat.

Amikor a fák halott ágai bomlanak az őszi esőtől,

és szeretfoszlik a nyár minden akarata

nem tudni miért,magányos szózat

csengi dalát a néptelen utcákon.

Reccsen a nedves gally a lábam nyomán

ballagok komótosan és hirtelen az ősz után

és Isten rám lebbenti fátylát, mint

egy nyáját őrző vén bölcs,

 

Egyszer eljön az este

Egyszer majdcsak eljön egy este,

hogy nyugodtan ülsz rest és vidám.

Egyszer majdcsak eljön az este,

egy éjszaka vidám teste,

hol nincsen gondolat mi feldúlna,

nincsen félelem, mi megfogna.

Egyszer majdcsak eljön a reste,

egyik este,

úgy, hogy nincs teste,

csak úgy beléd száll,

föléd áll,

minden békét felajánl...

egyszer majdcsak eljön a reste,

egyik este,

mikor nem is kell más,

csupán egy álmodás,

csupán egy lángolás.

Arra, hogy magad egy mérlegre állítsd,

minden titkod élére állítsd,

hogy meglásd magad is

azt, amiről tudtad, hogy ismered,

mégis ijjeszt az ismeret.

Titkod lesz a lakomád, hogy megértsd,

az értelem rejtekét,

ijjesztene, ha már most látnád,

és sejtenéd....

de majd egyik este, eljön a reste.

Egyik este úgy, hogy nincs teste...

csak úgy beléd száll,

föléd áll,

Befejezetlen

 

Nincs is gondolatom,

és mégis csak úgy mondogatom,

mégis csak ugy formálgatom

a semmit..

pedig nincs is gondolatom..

és mégis csak ugy mondogatom..

mégis csak úgy nézegetem

ha a bánat"kedvez" nekem..

pedig nincs is gondolatom,

minden bűnöm meggyónhatom..

minden titkom kimondhatom.

nincsen semmi gondolatom

s mégis csak úgy mondogatom

mitől feszít széjjel az eredendő bűnöm,

ma éjjel..

minden árnyék rejtekében.

minden sötét árnyalatja ,

szürka porát rámmaratja..

pedig... nincs is semmi gondolatom,

mégis csak ugy mondogatom,

hogy miért fáj, s hogy meddig még,

minden perc egy építmény..

 

építmény..

marja a nem létező idő foga..

minden álom ólom kora,

hogy lehúzza a mélybe amit szeretnél..

nincs senki kit felednél...

csak vagy a néma magányodba..

kusza minden és nincs is gondolatom

de én mégis csak úgy mondogatom,

........

 

Anya

 

Elárulom, nem kérem csak kapom

mindig minden pillanatom

mindig minden segítségem,

mindiag minden tehetségem,

még akkor is ha messze vagyok,

elárulom nem kérem, hisz nem kérhetem,

mégis kapom, mindig minden pillanaton

mindig minden segítségem,

mindig minden tehetségem

haszontalan kölyökségem.

Elárulom nem kérem, csak kapom,

a tudást, amivel a levest kanalazom

mindig minden segítségem,

mindig minden tehetségem

haszontalan kölyökségem.

Elárulom nem kérem, csak kapom,

a tudást, amivel a zoknim felhúzhatom.

és emberségem megtudhatom.

Elárulom nem tudom hogy mondjam

hogy belőled kivirágzott,

mindig minden segítségen,

feneketlen emberségen,

 

Oldal: Vers
Köszöntlek Varga Brigi honlapján! - © 2008 - 2024 - vargabrigi.hupont.hu

Az ingyenes honlapkészítés azt jelenti, hogy Ön készíti el a honlapját! Ingyen adjunk: Ingyen Honlap!

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat