Szűk és konok órákon, nézem, lesem, hogy tehetjük lelkünk szabaddá a délutáni derűs napokon. Néha magam sem tudom. Mily gondtalan ragaszkodás tart minket mereven a forgó földtekéhez. Mégis mi ez? Egy semmiben lebegő forgó gömb, a semmiben, ami a semmiben van és ha zuhan a semmibe zuhan, mi pedig zuhanunk vele?

 

Zuhanás közben történeteket élek át az életről, melyek mélyen átölelik lelkem, s ha cigarettám szívom csendesen, még jobban meghat ez a hangulat, ez a délutáni  pirkadat. Az idős Fedákné a gangon, a száz éves feketeség a falon. A megszállás illata még jó régen, vagy ahogy öntöznöm kell a betonból kinövő magának utat törő életet. Féltem a megszokott levegőm illatát, az emberek közelségét, akik belém itták magukat hetek, hónapok alatt.

 

--------------------------------------------------------------------------------------------

 Ülök az őszi lakás hűvös falai között. Valami méla bú szívembe költözött. Valahol eltűnt életek rozoga hamvai szállingóznak bennem. A vidám gyermekkor hosszú és napsütötte napjai, a hinta csikorgó hangja az udvarban, a kapuk mögötti világ, a hosszú kert, a kastélyhoz tartozó romos falmaradványok a kert tövében. A semmivé foszló kicsiny tavacska, a kerteken túli múló világ. Hova lesznek a gyermekkor derűs fényei, ha az ember megérik egy-egy felnőtt gondolatra? Hova lesz a gondtalan csillogó világ, a régi korok illatai, a ritkán kapott banán?

Emlékszem, nem volt messze tőlünk az óvoda, s a templom. Gyalog jártunk általában kézen fogva. Hallgattuk a misét a rideg templom színes falai között. Mert úgy mondták, ez az, amit tenni kell. Azt hiszem, soha nem figyeltem arra, amit a tiszteletes mondott. Nem is egészen értettem, hogy kicsi gyerekektől hogy várhatják el azt, hogy órát üljön végig a templomban, anélkül, hogy értené, a plébános miért dorgálja a politikát vagy a híveket. Mindig végig játszottuk a misét, kivívva a kissé lenéző tekinteteket, melyet az idős nénik tapasztottak ránk, mikor elhagytuk a templomot, szapora lépteinkkel. Ma már csak megmosolyogtat, bár máig sem tudom, miért kellett a játék helyett ott ülnöm. Szép lett ez is, mert emlékké szelídült bennem. Csak úgy, ahogy apám asztalos műhelyének az illata. Nagy, zöld ajtaja volt, öreg és kopott. Mindenhol a fa, az enyv, a fém áradó illata, ahogy egybeolvadt a megmunkáló eszközökkel. Apám ruháinak az illata, amikor betért a házba, a munka után, vagy közben. Messze volt, nagy is és oly távoli, csodálnivaló nekem. Azt gondolom, hittem, hogy egyszer meglelem. Amikor a vacsoráját ette az asztalnál, nagy, fa deszkán maga előtt vágta fel a jókora karéj kenyeret. Szalonnát evett, vagy épp 12 tojást.

Hova lesz a gondtalan csillogó világ, amikor a gyermek elfelejt felhőtlen élni, mert felnő benne a gondolat és a létezés ösztöne?

Néha sétálok a világ egy-egy szegletében és feldereng néhány ismerős hangulat vagy illat. Régi, ódon, melyet csak a gyermeki érzékeim éreztek át. Rájövök, a gyerekkor nem is hagyott el, csak valahol eltemettem mélyen, bennem él egy külön világban épen.

 

--------------------------------------------------------------------------------------------

 

Hosszú zajos város, érdektelen emberek, tekintetek, épülő nagy üzemek. Hosszú zajos város, nagy, nyílt terek, lüktető embertömegek. Villamos zajos utak, melyen elmegyek. Napsütéses forró utcák, az aszfalt is megremeg, hatalmas embertömegek, öregen lüktet alattad a város élete. Óriás robosztus házak tégla elegye, valahogy érzed, hogy lüktet alatta az élete. Mégis közönyös, durva, szürke és sehol egy kedves mosoly, amit kiad magából a közege.

 

De egy nagy kapun, kicsi gangos házba lépve, néha bizony hozzád szól az élet félve. Korhadó falak, szürke dohos macskakő alatt, ott lapul valami igazi, ami megmaradt. Olykor-olykor megáll az idő ha ott vagyok. Eltűnnek a villamosok, megszűnnek a tűnő napok. Néha rám ragad valami méla bú, ha ott vagyok. Néha azt gondolom vidám e bús hangulat, ami boldoggá tesz. Megáll az idő a hatalmas ablakok árnyékában és megjelenik egy múlt századi jelenet a falak között. Közben kiabál a szomszéd, trágár mocskot szór a gangon szét, de szemben egy ablakban csendben, idős néni kémlel. Sötét szobában hosszú függönyök mellett nézi a bezárt fákat az udvaron, nézi az ablakod, tudom.

És ha ott vagyok, én is mindig kémlelem, az ablakon át meglesem, miként emeli rozzant járókeretét lába elé védtelen. Leül és figyel csendesen, olykor hozzád szól kedvesen, s te hosszú cigaretta füstje mellett hallgatod az éltes, lágy hangot, ami valami könnyed kötödést sző a mosolyotok köré.

Én szemben a ruhákat terítem, rád nézek csendesen, és megáll a pillanatban a kép, ami olyan, mintha más mesélné.

 

Csak nézd az idős nénit, aki történeteket dalol el kedvesen, magányosan, csendesen. Körbe sző egy pillanatot szelíden. Ősz haja és mély ráncai, tiszta vonású távoli hangjai néha könnyet csalnak lelkedbe.

 

Csak nézd, az idős nénit ki bámulja ablakod távoli, méla, csendes búval, mégis hozzád bújik minden egyes gyengéd szóval. Fonott kosaras kalácsot, s mellé könnyű bort érdemelne minden pillanat, ha megszólal melletted: „életem benne volt kedves, ettől lett szeretve szerelmes”

 

Nézd, az idős nénit, szemében minden egyes évének boldog és hosszú gyötrelme. Rád mosolyog szeretve, sosem látott titkokat oszt meg veled nevetve.

 Talán azt gondolod, nem figyel, mégis tudja minden rezzenésed. Édes könnyeid, keserű perceid és a hangos gondoskodás gyenge pillanati, valami titkos szövetséget fonnak a levegőbe ajtaja s ajtód közé. Távoli arcára nézel és szereted, hosszú öregségét magadba temeted és remélsz búsan, hogy sosem feleded.

 

És ha kilépek a város lüktető zajába, kiszakad a szívem. De a kép mindig ott marad és az idős néni bennem örökre dalra fakad. Gondolataimban örökre ott ragad a rozoga testbe szorult könnyed lélek és ha távoli arcára nézek, szeretem. Hosszú öregségét magamba temetem és remélem búsan, hogy sosem feledem.

 

 

 

 

Oldal: Gondolat
Köszöntlek Varga Brigi honlapján! - © 2008 - 2024 - vargabrigi.hupont.hu

Az ingyenes honlapkészítés azt jelenti, hogy Ön készíti el a honlapját! Ingyen adjunk: Ingyen Honlap!

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat